Levél

Eigel Istvánnak

Gyurkovics Tibor

Feküdj a vízre,hagyd magad sodorni,

mint folyóban a sárga falevél,

minek ereje óriás folyónyi,

miközben pihe-módra alig él.

Simulj a vízre, élj vízszintesen, hogy

ne látszódjék belőled semmi sem,

amíg a nyár arany ereje elfogy,

ő csak lebeg a végtelen vizen.

Suhanj vele - nem kell kirajzolódni,

nem kell pörögni, zúgni - lenni kell,

az Isten kezéből kiejtett holmi

a bőr levélerezeteivel.

A fa emléke borul, mint az árnyék

a hömpölyödő hűs folyón föléd,

nagy koronája biztat egyre: szállj még,

röpülj, suhanj, kitárva vár az ég!

Ne higgy neki. - Nem fa. Te a levél vagy,

mit üzenetül írott valaki,

amit kifog a parton, ha elég nagy

lesz majd a csönd, egy másik valaki.

Ki írt? Kinek? A betűk elmosódnak?

Kibetűzi őket az alkonyat?

Ne gondolj véle, magad megadón hagyd,

hogy fújja a szél levélarcodat.

Az út a fontos, mi magába fogja

a célt, ami Isten szívében él,

simulj a vízre, magad megadón hagyd,

hogy fújja levélarcodat a szél.