Jelentem megérkeztünk a nyaralásból. KisDé istenien érezte magát, köszöni szépen, jól van, a következő új szavakat tanulta:
Papa = papa
buborék = bubojé
anya = annja
tessék = etté
gyite =gyite
szervusz! = tevúúúú
boci hangja = nnnnnnnnnnnnnnnnnnőő (!!!)
ninó = néni :))))
saját szó : taka (kavics, nagyobb kő), használat közben így hangzik; TAKKKKAAAAA
Köze nincs a kő szóhoz, mikor összeütött kettőt akkor hallotta, hogy tak tak, egy idő után már ő mondta, aztán valamiféle bébihelyesírási szótár ragozási szabályai szerint ragozza ilyenre...
Megtanult a lába között hátra nézni és valahogy sikerült megtanulnia az akaratos felkiáltás, a dühöngés és a földre ülős hisztizés hogyanját- mikéntjét. A fájdalmasan felsikítós (de én ODAAKAROKMENNI) sírásról nem beszélek...
Próbálom szétválasztani a fáradtságtól hisztizést a lárpurlár hisztizéstől, mert az előbbi elmúlik, ha kicsit nyomogatom meg tutujgatom, míg az utóbbi csak akkor múlik el, ha rájön, hogy a késsel akkor sem fog tudni hadonászni, ha előtte 3 percig fetreng a földön, vagy a tizedikről akkor sem dobhatja le a labdát/telefont/lakáskulcsot/seprűt/kislapátot, ha fájdalmasan óbégat hozzá. Ez van öcsém, kemény az élet.
